Mesztegnyő község honlapja

mesztegnyo kerekparut banner

2019. február 18., hétfő 21:25

BÉKE VAN ÚJRA A MESZTEGNYŐI ERDŐBEN

Vukovári Gábor riportja 1954. november 7-én, mely megjelent 1954 november 12-én a NÉPHADSEREG c. folyóiratban.

 

Mesztegnyőn jártam az elmúlt napokban. Ha egyszer útba ejted ezt a kis dunántúli községet, látogass el a temetőjébe. Ott, az első két sor sírdomb azoké, akiket a világháború után elhagyott német aknák, gránátok öltek meg.

A mesztegnyői erdő, akárcsak a felszabadult ember, minden talpalatnyi földjével és sok ezer viruló, sudár fájával élvezni szerette volna a békét. Az erdő szinte hívta dús lombsátra alá, árnyékos tisztásaira a mesztegnyőieket. De amint a földjére lépett felnőtt és gyermek egyaránt életével fizetett érte. Fái alatt időnként aknák és gránátok robbantak, mintha a háború tért volna vissza szörnyű vendégségbe. Ilyenkor új sírt nyitottak a mesztegnyői temetőben. Gyászolt valamelyik család.

Öt nappal azután hogy a falu felszabadulásának 10. évfordulóját ünnepelte, nagyot sétáltam a mesztegnyői erdőben. Végighaladtam a setétkeréki részen, aztán átvágtam a csikotai erdőparcellához. Ott megálltam és hosszan időztem gyönyörködve a téli természetben. Hogyan mondjam el, amit most érzek és gondolok? Mesztegnyőről jövök. A mesztegnyői erdőből, amelynek 245 holdján többé nem robbannak aknák, nem terem többé emberhalál. Néphadseregünk műszaki tisztjei és katonái e két erdőparcellát mentesítették az aknáktól. A fenyők , cserfák és akácok közé visszatért e napokban a teljes béke.

Ti, hivatásotoknak élő, a természet szépségeit rajongásig szerető erdészemberek! Tíz év után ma újra lehet fákat nyesni, gallyazni, csemetéket ültetni a setétkeréki és csikotai részen.

Kedves, andalgó fiatal párok, akik úgy szerettek hosszú magányos új úton kettesben sétálni, erre is tegyetek egy kis kerülőt, s ti, pajkos fürge gyermekek. Tudom, szerettek fára mászni, mókust űzni, most már szabad, lehet. Csak arra vigyázzatok, hogy az erdész meg ne lásson benneteket.

Résztvettem azon az ünnepségen, amelyen a néphadsereg műszaki tisztjei és harcosai átadták az erdészeknek az aknáktól mentesített területet. Elsőnek az aknakutatók haladtak át a parcellákon, olyan nyugodt léptekkel, mintha a budapesti Rákóczi úton sétálnának. Láttam, megfigyeltem, az erdészek egy futó pillanatra elgondolkodtak a terület mesgyéjén: kövesék-e a katonákat. Ha csupán egyetlen aknát nem fedeztek fel az úton, biztos a pusztulás.

S az erdészek is ráléptek az erdő ösvényére. Jelezve azt, hogy tökéletesen bíznak a katonákban. A katonák és az erdészek közösen végigjárták mind a két erdőparcellát, - a setétkerékit is, a csikotait is. Ott az erdőszegélyen aláírták a jegyzőkönyvet: a mesztegnyői erdő 245 holdja tehát „hivatalosan” is visszatért a békés magyar tájak nagy családjába.

            Bent a laktanyában újabb ünnepélyes aktus következett. A műszaki csapatok parancsnokságának képviselője mondott beszédet. Putnai József őrnagy, a parancsnok a felsorakoztatott egység előtt átvette a műszaki parancsnokság vándorserlegét. A serleg őrzésének joga mindig azé az alakulattá, amely a legeredményesebben oldja meg feladatát a kiképzési évben. Az aknakutatókat Máltán érte e kitüntetés.

Az ünnepség után a műszaki egység parancsnoki irodájában alkalmam volt tanulmányozni a tíz évvel ezelőtti dunántúli harcok vázlatát. A térképen most is vastag vonal szeli át a valóságban oly édes dimbes-dombos dunántúli tájat. Ez volt a hírhedt Margit vonal, amelynek mentén állásaiban, védelmi támpontjain még egyszer, utoljára megkapaszkodott a menekülő német fasiszta hadsereg. A mesztegnyői erdő a védelmi vonal egyik erősségét alkotta. Főleg német tiszti SS századok védték. A német csapatok a pillanatonként változó védelmi harc közben gyakran egymás tetejére telepítették a különböző aknamezőket és aknarendszereket. Az aknák gránátok szerkezete azóta sok esetben deformálódott a földben, robbanóanyaguk pedig esetleg vegyi átalakuláson ment át. Megbízhatatlanokká, tehát sokszorosan veszélyessé váltak. Az aknák felszedését az elmúlt tíz év folyamán többször is megkísérelték a tűzszerészek. Értek is el eredményeket, de nagyobb összefüggő területet nem tudtak mentesíteni. A vidék teljes megtisztítása rendkívül magasfokú műszaki, katonai képzettséget kívánt meg. Erre a feladatra csakis a néphadsereg különleges műszaki alakulata vállalkozhatott. Itt, a parancsnoki irodában Putnai József őrnaggyal és Halasi Géza főhadnaggyal az aknamentesítésről beszélgetünk.

A szőke, rokonszenves főhadnagyhoz fordulok:

  • Lenne egy kérdésem.
  • Tessék.
  • Mi a „titka” annak, hogy az egység sebesülés és emberáldozat nélkül tudta mentesíteni a két erdőparcellát?

A főhadnagy rámtekint, aztán így szól:

  • Semmilyen „titka” sem. Fegyelmezettek voltunk.
  • Tudom, - folytatja mosolyogva – ön most más választ várt tőlem. Azt hitte, hogy a bátorságról, és a szakismeretről szólok először. Tény: mindkettő nagyon fontos. Bátorság és szakismeret nélkül az aknakutató alulmarad az aknával szemben. E tulajdonságoknak azonban a fegyelem a termőtalaja.
  • No és a bátorság? Az előbb említette… a bátorságot is tanulni kell?
  • A mi egységünknél a bátorságot a parancsnoki példamutatás és az elvtársi közösség kovácsolta ki…

Kérem, hallgassa meg, amit most elmondok.

                                                

Halasi Géza így folytatta:

-          Jól emlékszem rá. Zöldellt, virult minden a mesztegnyői erdőben, amikor először pillantottuk meg. Ne az erdő mostani kopárságára gondoljon, hanem erre: egy erdő tavasszal és nyáron! Minden ág, hajtás felfelé törekszik, napfényt kíván, levelet hajt. Minden darabka föld zöld levéllel, tekervényes indával, dús bokorral rejti el magát.

A főhadnagy most zavartan mentegetőzik:

-          Nem vagyok festő… csak az erdő szépségeit szerettem volna felidézni egy pillanatra. Katonáinknak szinte kedvük lett volna leheveredni a bársonyos, sima gyepszőnyegre. A fenyők, a cserfák, akácok azonban nem a tájat ékesítették, hanem a gyilkos aknák, gránátok százait rejtették el a kutató tekintet elől. Óvatosan széthajtottuk az ágakat és bepillantottunk. Egyes helyeken amióta a háború véget ért, tíz éve nem járt ember. A vidék gazdag vadállományban, de az állatok is csak egyetlen keskeny csapáson jártak a fák közt, s kétoldalt porladó állati tetemek jelezték, mi lett a sorsa annak a vaddisznónak, amely más úton próbált áthatolni az aknával teletűzdelt tájon.

Halasi főhadnagy itt elgondolkodik.

- Ugye sivár, hátborzongató képet festettem az utóbbi mondataimban? Pedig az imént még a természet szépségeiről beszéltem. Azt hiszem, a valóságban sokkal nyomasztóbb volt. S most valakinek ki kellett lépni az egységből, valakinek elsőként kellett megkezdeni a munkát. Ki legyen az: H. tiszthelyettes,  B. honvéd?

Hárman indultak el az aknamező felé, a parancsnok, a politikai helyettes és a törzsfőnök. Aknakutató felszereléssel, óvatos, begyakorolt lépésekkel közeledtek a veszélyes területhez. Halasi főhadnagy ezen az estén másodszor tekint rám áthatóan, jelentőségteljesen:

-                     Azt hiszem amit most elmondtam, a példamutatás legszebb esetei közé tartozik.

Ezután az egység parancsnoka veszi t a szót:

-          Én a felelősségtudatról akarok beszélni. Itt van például az aknamentesítés. Veszélyes, nehéz munka, harci feladat. De a parancsnok itt is felelős minden katonája életéért. Itt is érvényesíteni kell mai életünk törvényét: legfőbb érték az ember.

      

Putnai  őrnagy és tisztjei gyakorló aknamezőt létesítettek. Pontosan olyan terepen, mint amilyen a setétkeréki és csikotai erdőparcella. A mezőt annyi szabályos sávra osztották be, ahány tagja van egy aknakutató rajnak. A sávok különböző pontjain „hamis” nem éles aknákat telepítettek. Majd a sávokat megszámozták így: 1, 2, 3, stb.

Itt is mennyi gondosság! Mennyi előrelátás! Az aknamező létesítéséhez szükséges különböző anyagokat este szállították ki a terepre. A tisztek úgyszólván titokban építették meg a pályát. A harcosoknak nem volt szabad megtudniuk, hogy mi készül, mert ez csökkentette volna a gyakorlat hatását, komolyságát. Nem is tudták meg. A gyakorlat napján azzal a gondolattal léptek az aknamezőre, hogy nekik most éles aknákat kell felfedezniök és mentesíteniök. A parancsnok, amikor értékelte a munkát – így szólt az egyes katonához:

-          Elvtárs, ön az 1-es sávon ment végig. Találnia kellett egy harckocsi aknát. Attól egy méter és húsz centire egy ugróaknát, majd újabb 20 centiméterre egy gránátot. Megtalálta őket? Rendben van. Holnap kimegy a valódi éles aknamezőre.

-           Ön viszont hibázott. Nem kap harci feladatot. Jegyezze meg: az aknakutató nem tévedhet, mert életével fizet érte.

Az aknakutató egység tisztjei, katonái ezeknek a gyakorlatoknak köszönhetik, hogy most nem hiányzik senki sem a „családból”. Teljes a létszám. Nincs sebesültjük és hősi halottjuk.

Búcsúzáskor megkérdezem Putnai őrnagy elvtárstól és Halasi főhadnagytól:

-          Ugye nehéz volt?

Őszintén, becsületesen válaszolnak:

-          Nehéz, nagyon nehéz. Itt Mesztegnyőnél szinte morzsánként, rögönként hódítottuk vissza az erdőt.

A műszaki katona fegyelmezettségével, szakértelmével, összpontosított figyelmével és sok-sok fáradságos apró mozdulattal védi életét az aknamezőn. A szúróbottal, ami a szigonyhoz hasonlít leginkább, két centiméterenként túr bele a földbe, s ha valami gyanús tárgyat sejt, lehajol, kitapogatja, megnézi . Hány mozdulat az egy nap: kétszáz ezer, háromszáz ezer? Nem hiszem, hogy valaki is megszámolta volna. Bizony a setétkeréki és csikotai erdőparcellákat centiméterenként kellett visszahódítani.

Tudom, látom, hogy a mesztegnyői erdőnek ez a része értékesebb, mint a körülötte fekvő. Pedig nem különb a földje, egyszerű homok. Évek múltán új fenyők, cserfák, akácok lombosodnak majd itt. S bizonyos, hogy olyan emberek is járnak erre, akik nem idevalósiak, nem ismerik a mesztegnyői erdő történetét. Talán megkérdezik majd az erdésztől: mitől ilyen erősek és szépek ezen a környéken a fák. S ne csodálkozzanak, ha ezt a feleletet kapják:

-          Az édes anyaföldtől és a katonák hazaszeretetétől.

Vukovári Gábor

kozadatkereso logo 0

Közösségi oldalunk

Megközelítés